Viola Versus

Ma volt az avatás első része a suliban, és hát mit is lehetne erről szépen mondani? Hiába estem már túl tavaly a dolgon, most is összeszorult a gyomrom a dologtól - na, nem mintha annyira szörnyűséges lenne, csak nem tudom... ennyi ember egy helyen kikészít.

Rengeteg tejeskávét ittam ma, és esküszöm, jól esett. Kellett is, mert itthon csak mandulatej van, ami rettenetes. Épp a büfében álltam sorba a kávéért, amikor egy srác (megint) bevágott elém, és (megint) belekezdett a szövegbe, hogy "meg akarok halni, mint ez a gyagyás, de előtte kérek egy hotdogot" (komolyan megesett velem ez még szeptemberben), amikor a haverja visszarántotta előlem a srácot.

- Hagyd, van elég baja - mondta, én pedig elgondolkoztam, hogy mióta van a bunkóknak szociális érzéke... mindenesetre hálás vagyok a srácnak, bárki volt is.

Az avatás előtt segítettem berendezni a tornatermet, elvégre közel ötszáz embert kellett bezsúfolni, és a zsámolyhordás közben eszembe jutott, mi történne, ha beomlana a tesiterem teteje, és az az ötszáz ember szörnyet halna. Vagy ha már itt tartunk, mi történne, ha be lennénk zárva az iskolába, mint a hétszázan, plusz a tanári kar és a személyzet.

A közönségen végignézve forgott a gyomrom. Nem is az zavart, hogy némelyik tizenegynéhány éves szemöldöke olyan ívben volt rajzolva, mint a McDonald's jelképe, és hogy amennyit szoláriumoznak, elmehetnének sültkrumplinak, hanem a lenéző pillantások azok felé, akik nem így néznek ki. És a bátorító gesztusok azok felé, akik hasonlítani akarnak rájuk. Ha olyan leszel, mint mi, majd megvédünk azoktól a gonoszoktól és butáktól, akik szánt szándékkal öltöznek feketébe. Még csak megszólalniuk sem kell, lüktetni kezd valami az alkaromban. A legtöbbeknek az arcán látszik, mi van a fejükben, és a legtöbbeknek semmi - ha valami mégis, az számítás és rosszindulat.

Van, amikor annyi gyűlölet és undor folyik az ereimben, hogy érzem, ahogy éget... olyankor úgy érzem, mintha áramütés érne, mintha kirázna a hideg, épp csak ez a remegés forró, iszonyatosan forró.

Nem lepődtem meg, hogy lelökdöstek a zsámolyról, amiket én hordtam a helyére, így csak a bordásfal tetején maradt helyem.

Dia és pár barátja lebzselt idefönt, mert ugye törvényszerű, hogy minden társaságban van egy-két feketebárány - new creep on the block XD Fölmásztam hát Dia mellé, de amikor megláttam, ki ül kettővel a lány mellett, muszáj volt tétováznom.

A fiú volt az a büféből, aki visszafogta a haverját. Látszólag elmélyülten beszélgetett Dia öccsével, akivel szintén egy gimibe jártunk, csak ő a hatosztályos részbe - c-s volt, most nyolcadikas.

- Fehér vagy, mint a fal - közölte Dia, amikor felértem mellé.

- Semmi bajom - mondtam. Vajon mekkora sérülést szenvedtem volna, ha nem a zsámolyról löknek le, hanem innen, a bordásfal tetejéről? Betört volna a koponyám, igaz? Vajon annyira valószerűtlen ez?

Az avatás végül eseménytelenül telt, A Dia öccsével dumáló srác az esemény felénél lelépett ugyan, de nem sokkal könnyebbültem meg. A tömeg fájt.

Amikor vége lenn, négy felé, rohantam a nőgyógyászhoz, a hajam miatt ugyebár (bár nem értem, hogy függ össze a kettő... oké, amikor nagyon ideges voltam, nem csak a hajam hullott, és ezalatt pontosan azt értem, amire gondoltok, hogy értem, de azóta felnőttem, és borotvát használok, tehát ezt a problémát megszüntettük... mondjuk).

A néni szerint, ha kipróbálnám a tablettát, és javulna tőle a helyzet, akkor biztosak lehetnénk benne, hogy hormonális eredetű a hajhullás. Ebben van logika, igaz?

"A leendő pasim imádni fog ezért" - futott át az agyamon a gondolat.

- Nem! - csúszott ki Anya száján szinte gondolkozás nélkül. - Tudja, milyen káros lehet, ha mindenféle hormont szed...

- Asszonyom, nőgyógyász vagyok, és tudom, milyen káros lehet tizenhat évesen szülni, vagy húsz évesen megkopaszodni. Akarják a magyarázatot, vagy nem?!

Így esett, hogy mától tablettát szedek... a hajamra.

Mondjuk az értendkiegészítők tömkelege mellett észre sem veszem.

Ha az életem egy film lenne, az ilyen napokat hívnák cseleménylassítónak.

Ugye még mindig követem az étrendet, amitől eddig hat kilót fogytam, mintha lett volna miből. Nem ehetek együtt a többiekkel a menzán, hanem ilyen fura kis éthordóban viszem magammal a párolt zöldséget, meg a halat.

Szóval ma is leültem az asztalhoz, egy kicsit távolabb az osztálytársaimtól, hogy ne nézzenek furán, ha látják a kajámat - nem gondoltam, hogy már azt is különcködésnek veszik, ha egyedül ülök le enni.

Hallottam, hogy nevetnek, és sugdolóznak, és kicsit ideges is lettem. Addig puffogtam magamban, amíg el nem vonta a figyelmemet, hogy beindultak a teremben a ventillátorok.

Pedig csak nyáron szoktak működni - futott át az agyamon, amikor megjelent Dia, akivel nem is találkoztam, mióta a rémálmom volt vele.

- Hétvégén lesz nálunk egy szolid buli - mondta, miután lehuppant mellém, és az osztálytársaim pusmogása is elhalt. - Csak négyen lennénk, te, én, az öcsém és az egyik haverja, megnéznénk valami filmet, mit szólsz hozzá?

Örültem neki, Anya már kevésbé.

- De ugye nem hagyod majd, hogy mindenféle szennyel etessenek? - kérdezte aggódva.

- Persze, hogy nem.

- Fiúk is lesznek azon a bulin?

- Hát, tulajdonképpen igen...

- Nem szedhetsz tablettát, nem hagyom, hogy tönkretedd magad!

- De Anya - hápogtam lesokkolva. - Ez csak egy buli!

- Úristen, mi van, ha latexallergiád van?

- És ha van? Csak filmezünk.

- De nem esztek semmit, ugye? És ne igyál sört, tudod, mennyit árt a komló az emésztésnek? És reggel, ha kávéval kínálnak, ne fogadd el! A tejet meg... kérlek, legalább tejet ne igyál! EREDENDŐ CUKOR VAN BENNE!

Szóval, hétvégén buliba megyek, everyone!

Oké, lassan utolérem a valóságot. Ahogy ezt írom, tiszta volt az ég (mostanában vesszük Vörösmarty-t), és kedd van, a történet múlthét végén, az őszi szünet utolsó napjaiban játszódott.

Elkezdtem a lúgosító étrendet, és szedtem a temérdek étrendkiegészítőt, még egy fehér tartódobozt is kaptam Anyától, amiben a belő forgó hengerbe vájt rekeszekbe lehet tenni a gyógyszert a hét minden napjára, külön reggeli-ebéd-vacsora-tabletták számára is van hely.

És még az oldalát is kipingáltam, hogy aranyosabb legyen, ugyanis ezt mostantól hordom magammal mindenhova, suliba, buliba, moziba... több nem jut eszembe, ami rímel is.

Már egy hete éltem ezen az étrenden, és csak annyi furcsaságot éreztem, hogy fáradt vagyok. De állandóan. Napi 16 órákat aludtam, ami mondjuk nem volt baj, mert őszi szünet volt, de el sem tudtam képzelni, hogy fogom kibekkelni a sulit.
Néhány oldalon azt olvastam, hogy a lúgosítás természetes velejárója, hogy az ember fáradt, mert így távoznak a mérgek... várj egy percet! Kialszom a mérgeket? Komolyan mondod? Biztos nem az az oka, hogy nulla cukrot és a minimálisnál is kevesebb szénhidrátot eszem? Biztos? Végül is, ki vagyok én, hogy tudjam?

Az igazi baj azonban szombaton érkezett, egy csinos, és könyörtelen hasmenés képében - fél óránál tovább nem maradt meg bennem semmi. Anya azonnal elővette a párnája alól a PH-csoda című könyvét - a párnája alatt tartotta, mint egy Bibliát -, és megmutatta, hogy a hasmenés teljesen normális velejárója a méregtelenítésnek.
- Így távoznak a mérgek - mondta, és becsapta a könyvet, jelezve, hogy a kérdés eldöntetett.

Csak kérdezem, hogy ha nincs elég ideje a tápanyagoknak (az étrendkiegészítőknek se!) nincs elég idejük felszívódni, hogy fog ez segíteni a "tápanyaghiány okozta hajhullásomon"?!

Végül vasárnap éjjel súlyos lépésre szántam el magam. Már rég megettem a szőlőcukrot, amit az ájulásom után kaptam az iskolaorvostól, úgyhogy hajnali egy körül elvettem egy keveset a zsebpénzes dobozomból, és kimásztam az ablakomon át a kertbe. Átsétáltam a szomszéd lakótelepen, gyalog kb. húsz percre lévő éjjel-nappaliba. Az eladó furcsán nézett rám, mert ilyen későn többnyire piát szoktak nála venni, de én tejre, sajtra és csokira költöttem a pénzem. Aztán hazamentem, és amit nem ettem meg azonnal, azt egy dobozban az ágyam alá dugtam - a tejet persze nem lehet szobahőmérsékleten tárolni, úgyhogy mindet megittam, mind az egy litert.

Régen aludtam olyan mélyen, és mára, keddre a hasmenésem is elmúlt.
- Látod, mondtam, hogy a hasmenés csak szükséges velejáró, és el fog múlni - mondta Anya. Nem tudja, hogy nem tartom be a diétát, és nem is fogom elmondani neki.

Nagyon különöset álmodtam a természetgyógyász utáni második éjjel. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy Dia, egy iskolatársam áthívott magához az este, és megittunk egy-egy sört (amit persze az étrend szerint tilos lett volna, úgyhogy ha látjátok anyukámat, ne mondjátok el neki), ami eléggé megcsapta a kis fejem - könnyebben megviseli az embert az alkohol, ha csak zöldséget eszik. Ráadásul a fogamra még mindig fájdalomcsillapítót kellett szednem, mert azért két öltés nem piskóta.

Tehát, álmomban az iskolában voltam, és Diával sétáltunk az osztályterem felé, amikor meghallottam három csajt, hogy rólam beszélgetnek.
- Úristen, hogy lehet ilyen hajjal kimenni az utcára? - mondta az egyik, azt hiszem, Sárának hívták.
- Bizony, fúj...
Feléjük fordultam. Dia rángatott, hogy menjünk tovább, de nem voltam hajlandó. Egyenesen a csajok sminktől ráncos képébe bámultam, és azt mondtam:
- Inkább ne legyen hajam, mint hogy olyan fejem legyen, mint nektek!
Az egyikük nevetett, de a másik kettő nekünk rontott. Gyomorszájon rúgtam azt, amelyik Diára támadt, és barátnőmet vonszolva magam után szaladni kezdtem Sára elől.
Dia eltűnt mellőlem, én pedig az iskola alagsoráig menekültem, ahol eltévedtem. Besurrantam egy szobába, ahol nem voltak ablakok, villanyt pedig nem mertem kapcsolni, mert nem akartam, hogy Sára megtaláljon. Szinte fájt a sötétség.
Hamarosan mégis nyílt az ajtó, és megláttam Sára macskaszerű sziluettjét, de nem mozdultam. Megtalál a sötétben - oké, és aztán? Elgyepál? Mi a legrosszabb, ami történhet?
A lány azonnal megtalált, ujjai a vállamra fonódtak, de nem tiltakoztam - aztán olyan kegyetlen nyiszorgást hallottam a hátam mögül, amit csak olló adhatott ki magából. A tarkóm izmai érezhetően lazábbak lettek, ahogy megszabadultak a súlytól, a vállamat és a nyakamat sem melegítette már kevéske megmaradt hajam...
Sára levágta a hajamat.
ROSSZ ötlet, kislány...
Nem gondolkodtam. Kitéptem magam a karjai közül, kicsavartam a kezéből az ollót, és a sötétbe, vaktában arrafelé szúrtam, amerre a lányt sejtettem.
Valami forró csurgott az ollót tartó kezemre, fojtott bugyborékolást hallottam, az olló remegett. Ijedtemben elengedtem, amit egy súlyos test tompa puffanása követett.
Egy pillanatig csak álltam a sötétben, és rácsodálkoztam, milyen forró is az emberi vér.
- Erre, tanárnő - hallottam Dia hangját az ajtón túlról. Valahol a folyosón fény gyúlt, és a halvány derengésben elém tárult a szoba... és a vér. A rengeteg vér.
Sára a padlón hevert a lábam előtt, egy hatalmas vértócsa közepén, a lenyesett tincseim úgy sodródtak a vörös trutyiban, mint apró vitorláshajók. Blúzán már egyáltalán nem látszott, hogy valaha fehér volt, az olló mindkét hegyével a torkába fúródott, a rengeteg vérből ítélve egyenesen az ütőerekbe.
- Esküszöm, tanárnő, hogy nem mi kezdtük, és Sára... láttam, hogy volt nála egy olló!
Meg fogják látni, mit tettem - futott át az agyamon. - Megöltem, és nemsokára mindenki meg fogja tudni... börtönbe fognak zárni, nem fejezhetem be a gimnáziumot, soha nem mehetek egyetemre, soha nem lehetek tanár, nem lehetek az, aki akarok, és még a hajam is oda! Minden elveszett, minden!
Kihúztam az ollót Sára torkából, és lekuporodtam a fal mellé, a vérbe. Nagy levegőt vettem, és a jobb kezembe véve az ollót mélyen felszántottam a bal csuklóm, de nem keresztben, hanem hosszában, fölfelé. Át akartam venni az ollót a bal kezembe, hogy soha, soha senki... hogy ne kelljen látnom Dia ijedt arcát, vagy a tanárnőt, ahogy sikít, de annyira fájt az első seb, hogy nem tudtam megfogni az ollót.
"Pengét kéne hordanom magamnál - merült fel bennem a gondolat. - Hátha legközelebb jól fog jönni"
MIFÉLE LEGKÖZELEBB?!

Zokogva ébredtem, alvás közben a csuklómat markoltam, mintha el akarnám állítani a nem létező vérzést. Fel akartam kapcsolni a villanyt, hogy biztos lehessek benne, hogy... tudjátok, hogy ép vagyok, meg minden, de a villanykörte csak egyet villant, és egy fojtott pukkanás kíséretében megadta magát az öröklétnek
Úgyhogy sötétben botorkáltam el a fürdőszobáig, ahol szerencsére már nem sztrájkoltak a villanyok, a látványtól azonban majdnem felsikítottam.
A hálóingem TÉNYLEG véres volt - aztán rájöttem, mi a helyzet, előszedtem a szekrényből egy tampont, és a megfelelő intézkedések és hálóingcsere és ágyneműcsere után nyugodtan ("nyugodtan") aludtam tovább.

Furcsa egy éjszaka volt.

Október végén, amikor már mindenkinek fel kellett volna ébrednie a szeptemberi szendergésből, Anyával ellátogattunk egy budapesti hajklinikára.
- Maga stresszel? - kérdezte az immár szokásos kérdést a hölgy, aki nem mutatkozott be (és a leleteire sem írta rá a nevét, szóval azóta sem tudom, hogy hívják). Elmondtam, mi a bajom, mióta hullik a hajam, mit mondtak eddig.
- Trichológus látta már az esetet? - kérdezte, de fogalmam sem volt, mi az a trichológus. - Hajgyógyász. Egy olyannal sem ártana megnézetned.
Mielőtt elmerenghettem volna, hogy ezek szerint ő nem ilyen szakorvos, vizsgálgatni kezdte meggyötört kobakomat, innen is, onnan is kicsippentve egy-két hajszálat. Elővett egy furcsa kis kézi mikroszkópot, és egyesével végig ment mint a tizenöt kitépett hajszálon.
- Látod, ez szegény milyen ványadt? a hajhagymának sokkal vastagabbnak kellene lennie, teljesen elcsökevényesedett, összetekeredett, és elhalt. Feladta a harcot, látod? - Minden egyes szálnál ugyan ezt mondta, kicsit más szavakkal, egyre nagyobb beleéléssel. - A hajad nem konkrétan hullik, egyszerűen nem nőnek új szálak a régiek helyett. Mintha a hajhagymáid megelégelték volna a dolgot, mintha felmondtak volna a munkahelyükön. A felmondási időt még letöltik, de új feladatot nem vállalnak, ez itt a nagy baj.

Egyre reménytelenebbnek éreztem a helyzetem. Olyan volt, mintha nem is a hajamról, hanem rólam beszélne, én lennék a felszín alatt elrohadva, én mondtam volna, hogy kiszállok a buliból, hogy oké, amit csinálok, még megteszem, de köszönjetek el, mert elég volt. Mert feladom.

A tizenvalahányadik szálnál jártunk, amikor majdnem sírva fakadtam, csak az ijedtség tartott vissza, mert a falként funkcionáló függöny mögül kiabálás hallatszott.
- Úristen, mi van a számítógéppel?!
- Halkabban, Katika, kuncsafttal vagyok! - szólt vissza a kezelőm.
- Jó, de a rendszer... az egész rendszer elszállt! Még azt sem tudom megnézni, ki volt előjegyezve hatra... tiszta kék halál...
- Látják, a modern technológia mennyi stresszt okoz? - mentette meg egy huszárvágással a helyzetet a gyógyász, majd rátért a kezelés lehetséges módjaira, miközben Katika tovább szitkozódott a háttérben.

- Maga savas, ez az első és legfontosabb, amit megállapíthatunk, ez minden problémájának a gyökere. Itt ez az étrend - és mint egy bűvész, húzta elő a fiókjából a papírlapokat -, ami egészen biztosan segíteni fog, hiszen a problémája hormonális. Aztán itt van néhány hasznos táplálékkiegészítő, úgy mint omega három, hat, kilenc, és mindenféle prímszámok (a hat és a kilenc nem is prímszámok - gondoltam), vas, folsav, azzal csak óvatosan, mert savasít, D-vitamin, C-vitamin, merthogy az étrend alapján cukrot nem szabad enni, Schüssler-só, lúgosításra, és segíti a hajnövekedést, ebből háromfélét adhatok...

És sorolta, sorolta a végtelenségig. Összeadva pont annyiba fognak kerülni, mint a jogsi - futott át az agyamon, és belepillantottam az étrendbe.

Lúgosító étrend tápanyaghiány megszüntetésére - állt a fejlécen, cirádás betűkkel nyomtatva.
Összefoglalva: minimális szénhidrát, minimális olaj, vagy zsír (olajat tablettában kell szedni). Nulla tejtermék, kalciumot tablettában kell szedni. Csak fehér hús, a vörös húsban található vasat tablettában kell szedni. Semmi cukor, és hogy ne fáradjon el túlságosan a szervezet a cukormegvonástól, minél kevesebb mozgás - a mozgás úgyis savasít, és egészségtelen, nem? NEM?!

Ott szakadt el a cérna. Egészségtelen a mozgás? Szedjek egy rakás gyógyszert (nem, nem gyógyszer, étrendkiegészítő! - mintha nem ugyan az gyártaná...), és cserébe ne egyek egy rakás dolgot? Ne egyek csokit? Ne egyek sajtot? Nem ihatok sört? SÖRT, az isten szerelmére! Olyan ez, mint egy durva fogyókúra, ami a háta közepére sem hiányzik az alig ötven kilós jómagamnak, tizenhét évesen még jócskán növésben vagyok, és... és... nem ihatok kakaót? 

- A rohadt életbe, ez megrázott! - kiáltotta Katika a szomszéd irodából, a kézi mikroszkóp hangosan pittyegni kezdett, majd büdös, kék füst csapott ki belőle.
- Mi a fene van? - kiáltotta ezúttal egy férfihang, valahonnan az épületből. - Ez az ingadozás kikészíti az elektromos akupunktúragépemet!
- Ez egy régi bérház - magyarázta a kezelőm, ahogy kifelé tessékelt minket. - Előfordulnak áramingadozások, és nem ártana a kislány környezetében is megnézetni az elektromos készülékeket, hallottam már áramallergiáról. Jómagam ugyan még nem kezeltem, de elvileg lehetséges. És tizenkét hét múlva várom önöket kontrollra!
Azzal becsapta mögöttünk az ajtót, és talán csak képzeltem, hogy Katika még mindig szitkozódott.

Ma tizenkét napja, hogy elmentem Fehérváron egy magán fogorvosi klinikára a Berényi úton. A góckutatás része volt az is, hogy át kellett vizsgálni a fogaimat, mert egy gyulladásban lévő lyukas fog is okozhat hajhullást. És pár éve volt egy gyökérkezelésem, ami akár ennyire rosszul is elsülhetett.

- Mikor diagnosztizáltak OCD-vel? - kérdezte, miután egyetlen pillantást vetett a számra.
- Bocsánat, mivel?
- Obszesszív-kompulzív zavar, más néven kényszerbetegség... arra gondolok, látta-e már szakember, hogy harapdálod az ajkad.
És valóban. Nem egyszer előfordult, hogy idegességemben, vagy csak úgy, ki tudja, miért, addig harapdáltam az ajkam belülről, hogy kisebesedett. Ilyenkor többnyire észre sem vettem, mit csinálok, csak kívülről látszott, hogy grimaszolok, majd egy idő után vér kezd szivárogni a szám sarkából.
De a fene sem gondolta, hogy ennek köze lenne bármihez is.
A fogorvosnőm, nevezett Cser Henrietta doktornő, aki egyébként a legjobb fogorvos, akivel eddig dolgom volt, nem firtatta tovább a mentálhigiénémet, inkább csináltatott a kobakomról egy panoráma-CT-t (menő cucc ám egy olyan ;) ), amin egyértelműen látszott, hogy be van gyulladva a jobb alsó hatos fogam gyökere.
Ez a fogam egyszer már átélte a gyökértelenítés élményét. Nem lenne értelme mindent leírnom, ami az alatt a kezelés alatt történt, elég annyit, hogy nem sikerült tökéletesen. Az a két gyökér gyökér ugyanis félhold alakban egymás felé hajlott, ezért az első próbálkozásnál az egyenes gyökérfúró nem ért végig a nyúlványokon, benne hagyta a cuccmákot a fog aljában, és a cuccmák ott bizony jól érezte magát.
Az, hogy a hajhullásom két évvel hamarabb kezdődött, mint a gyökérkezelés.
A doktornő hátradöntötte velem a széket, valami hideg spray-vel elzsibbasztotta a szám, majd megjelent felettem egy hatalmas fecskendővel.
- Ez kellemetlen lesz - mondta, és én eltöprengtem, mekkora fájdalom lehet az, amikor már az orvos sem azt mondja, hogy semmit nem fogok érezni.
A pillanatban, amikor a tű átszúrta a fogínyem, a fogorvosi szék fölé szerelt sokwattos lámpa kettőt pislogott, én pedig a következő fél napban úgy éreztem, mintha az állkapcsom felszívódott volna a negatív térben.
- Most egy kicsit hagynunk kell, hogy hasson - mondta a doktornő.
- Remélem lidokain, mert az ki tud ütni - akartam mondani, de csak valami elhaló bugyborékolás jött ki az elzsibbasztott torkomon.
Nem igazán mertem fészkelődni, tudjátok, a fogorvosnál rájön egy olyan érzés, mint amikor rendőrt látsz - a teljes, sürgető bizonyosság, hogy jobb lenne valahol máshol lenned.
Nem sokkal ez előtt a kalandom előtt olvastam Karinthy Frigyes könyvét, az Utazás a koponyám körül-t, ahol az író egy verset mondott, miközben az agydaganatát műtötték, hogy megnyugtassa magát, mérje az időt, és figyelhesse, nem ment-e még el az esze. Bár az én problémám sokkal kisebb volt, úgy gondoltam, nem ártana kipróbálnom a módszerét.
"Ott ült a császár... dús hajában hét csillag volt a diadém, szolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a Holdkorong, csak a bohóc sírt trónja alján..."
Ekkor bukkant fel a látóteremben a doktornő, kezében egy hatalmas fogóval.
"Gót ablakában sírt az orvos: Uram, nektárod merre nő, mely ír minden kínra, s melytől meggyógyul minden szenvedő?"
A fogó a fogamba markolt, éreztem, milyen szilárd és végleges szorítás ez.
"S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: "Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból csupán az első korty fanyar."
Azt, hogy a doktornő milyen erővel küzd a ferde hajlamú gyökereimmel, csak a rágóízületeim tompa sajgásából tudtam megállapítani, és onnan, hogy a doktornő egyre hangosabban zihált.
"A vén paraszt már tudta, s várta alkonytájt kinn az udvaron. "Görnyedt testünknek nincsen ára, és úgy halunk meg mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! Könyörgöm, egyet tégy nekem - ha elviszel, trágyának szórd szét testemet kinn a réteken!"
- Sajnos muszáj lesz kettévágnunk a fogat - mondta a doktornő, habár szerintem biztos volt benne, hogy nem vagyok magamnál. - Úgy egészen biztosan ki fog jönni.
A fog kettévágása meglehetősen eseménytelen volt, az eddigi küszködéshez képest szinte egyenesen kellemes. A fúró vinnyogása biztosan az őrületbe kergetett volna, ha a lidokain nem hatott volna rám olyan erővel, mint a kriptonitból főzött pálinka.
"Ha jössz, a Holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot."
- MOST!
Nem is éreztem, mikor került újra a fogó a számba. Fájdalmat nem éreztem, csak egy olyan furcsa, üres, szeles érzést, mintha egy lyuk lenne a létezés szövetén. Hallottam a roppanást, mégis a rántás volt az, ami igazán megijesztett - és hogy abban a pillanatban a nagyteljesítményű műtőslámpák kialudtak, és a szoba sötétségbe borult.
"Éjfél borult a háztetőkre, és kuvikhang szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult elásni véres aranyát..." - mantrázta tovább a megnyugtató versikét az agyam egy része, ami nem fogta fel a történteket.
Végül a szitkozódó asszisztensnő hozott lámpákat, hogy be tudták fejezni a műveletet, kiszedték a kettéfűrészelt fog másik felét is, majd a nyílt sebet két öltéssel varrták össze.

- Azt viszont, hogy megszűnik-e a hajhullásod, nem tudnám megmondani. Amikor egy begyulladt fog okozza a hajritkulást, az olyan, mint az orosz rulett - addig lövünk, amíg meg nem találjuk, melyik lyukban volt a golyó. Mint az indirekt bizonyítás: ha abbamarad a hajhullásod, ez a fog tehetett az egészről.

Nem ez a fog volt a hibás.

Tuti említettem már ezt is, valami olyasmiről van szó, hogy ha valami gyulladásban van, akkor attól is hullhat az ember haja, ezért végig kellett járnom egy csomó szakorvost is, csak nehogy unatkozzak a nyáron. Ezek többsége eseménytelen volt, három azonban nem.

Az első említésre méltó dolog a fül-orr-gégészeten történt. Behívott a doktor, majd jó néhány percig csak az asszisztensnőjével ordítozott, hogy miért gépel olyan lassan. Csak ezután fordult felém, és unottan föltette a kérdést.
- Mi a panasza?
- Hát... tulajdonképpen panaszom az nincs, góckutatásra küldtek.
- Akkor mi a f***ért jött, ha nincs baja? Megáll az eszem.
Matatott egy darabig, elővett egy spatulát, és minden "nyissa ki kérem" nélkül beledugta a számba. Hátrahőköltem, és mivel gondoltam, illik szólnom, azt mondtam:
- Bocsánat, de nekem a hányó-reflexem kicsit túl érzékeny...
- Majd én tudom - azzal úgy nyomta le a torkomon a fémspatulát, hogy csoda, hogy nem hánytam őt le (pedig rohadtul megérdemelte volna!), és közben meg is karcolta a torkomat belülről.
Ha megkarcolják az ember torkát, az nem kellemes. Reflexből megpróbáltam ellökni az orvost, aki erre levágta a fémspatulát a padlóra, és azt ordította az asszisztensnek:
- Írja rá a leletre, hogy együttműködés hiányában nem vizsgálható! - Aztán hozzám fordult: - Remélem a fiújával is ilyen!
Zokogva mentem ki a vizsgálóból (amivel azt hiszem, sikerült halálra rémisztenem a váróban ücsörgő anyukát és a nyolcévesforma kisfiát), és a "vizsgálat" után fél óráig vért köptem.
Egy másik orvos aztán megerősített benne, hogy semmi baja se a torkomnak, se z orr- vagy arcüregeimnek, se semminek, ami a fül-orr-gégészet szakterülete volna.

A második a hasi ultrahang volt. Előtte egy közelben lakó barátnőmnél voltam, ezért futva mentem a vizsgálatra, és percre pontosan akkor hívtak be, amikor betoppantam a váróba.
Az orvos rettenetesen öreg volt, de nagyon kedves. Kérdezgetett, mi a bajom, neki is elmeséltem töviről hegyire, hogy hajhullás, ő is megkérdezte, stresszes vagyok-e, erre őt is kinevettem.
Az ultrahang természetesen nem mutatott semmit, meg is kaptam a negatív leletet, és búcsúzóul egy jó tanácsot:
- Szedjen fel pár kilót, kislány, vagy legalább ne fogyjon többet, tudja, a súlyingadozás is okozhat hajhullást.
- Hát, rajtam nem múlik - mondtam.

A harmadik vizsgálat a fogorvos volt, de arról majd a következő bejegyzésben.

NEM VAGYOK EMO!

Oké?! Mindenki ezzel piszkál.
Oldalra kell fésülnöm a hajamat, hogy ne látsszon, hogy kopaszodom, és sötét ruhákat hordok, mert nincs túl jó kedvem, mert kopaszodok, ennek semmi köze semmihez! Be lehet fejezni, de komolyan!

*breathe*

Oké, nem vagyok kiakadós fajta, de rögtön első tanítási nap ilyet találni a szekrényembe dugva kiakasztó

Elmentem a vérvételre, ahova beutalt a nőgyógyász, aztán menetrend szerint, két hét múlva mentem az eredményért, és visszavittem Adélnak, a háziorvosomnak. Együtt néztük át a leleteket.

- Tényleg lehetséges, hogy androgén hormonzavarról van szó, és ki is mutatná ez a teszt, de nézd csak: a leleteden az áll, hogy az androgén hormon szintjét technikai okok miatt nem vizsgálták.

Csak kicsit voltam  ideges, elvégre hónapok óta szoptam a vérvételek miatt, és most, végre a célegyenesben voltam (legalábbis naivan úgy gondoltam), erre elrontják nekem az egészet. Szerencsére így, hogy nem miattam kell még egy vérvétel, megcsinálták soron kívül - ami azt jelenti, hogy nem fél órát kellett sorba állnom, csak tíz percet.
Így végigjártam megint, nőgyógyász (ezúttal nőnemű), beutaló, vérvétel, két hét várakozási idő, elmenni a leletért, vissza Adélhoz.

- Negatív! - mondta Adél mosolyogva, és én megnyugodtam.

Nem kellett volna. Most hogy mindent kizártunk, mégis mi lehet a kopaszodás oka? Egyre jobban látszott, egyre többet kellett mókolnom reggelente a frizurámmal, hogy nem piszkáljanak az iskolában. Valami oka volt, kellett, hogy legyen, de... még fogalmunk sem volt, hogy mi.