Két héttel később elmentem az első vérvétel eredményéért. Fél órát álltam sorba, aztán nyújtottam a vonalkódot az ügyintézőnek.
- Hogy néz ez ki? - morogta. Tény és való, hogy a vonalkód kicsit megkopott a két hét alatt, amíg a tárcámban hordtam, hogy el ne vesszen, de tökéletesen olvasható volt.
- Ahogy nyomtatták - feleltem, még akkor is, ha ez kicsit szemtelen volt.
- Pofátlan fiatalság - morogta a nő. - Mit gondolnak, hát mi az én munkám?!
Majd ahelyett, ahogy a tisztességtudó páciensek esetében, a vonalkódolvasó lézer elé tartotta volna a cetlimet, hősies erőfeszítések közepette begépelte azt a 12 darab számot, ami engem jelentett. Örök hála, hogy ezt megtette értem!
A két oldalasra rúgó lelettel visszakullogtam a háziorvosomhoz. Mint mindig, megkérdezte, hogy érzem magam, meséltem neki egy kicsit az iskoláról, és csak aztán tért a lényegre.
- A leletekben minden normális, ezek szerint a tápanyaghiányt kizárhatjuk. A következő lépés a hormonvizsgálat, de én azt nem írhatom fel neked. Az lenne a legegyszerűbb, ha elmennél a nőgyógyászodhoz, és vele íratnál beutalót.
Elhatároztam hát, hogy így fogok tenni.
