Szóval, beutalóim hívó szavát követve elmentem vérvételre.
A laborban fél órát álltam sorba, ami nem is volt sok, és az is csak kicsit zavart, hogy a sok nyugdíjas néni-bácsi úgy bámult rám, mintha még soha nem láttak volna fiatal, kopaszodó lányt hajnali hétkor a labor előtt sorba állni... bár, ki tudja, lehet, hogy még tényleg nem láttak.
Kaptam egy vonalkódot, és mint ahogy a süketnémákat tanítják beszélni, az ügyintéző nővér megkocogtatta a kódot
"Ez maga - mondta. - Ezzel jöhet az eredményért két hét múlva"
Amikor behívtak, felraktak egy szorítót a könyökhajlatom fölé. A nővérke, egy mosolygós, ötven körüli néni bátorított, hogy csak egy pillanat, nem is fogok érezni semmit, nézzek ki az ablakon, a zuhogó esőbe - és mire a monológja végére ért, már három ampullányi vért le is vett. Észre sem vettem, amikor megszúrt, és ezért nagyon hálás voltam. Nem mintha féltem volna a tűktől... dehogy is. Mindenesetre nem számoltam meg, hány kis üvegcsét töltött meg a véremmel.
Háromnegyed nyolckor végeztem a kórházban, de nem volt buszom, úgyhogy megpróbáltam futva odaérni az első órámra.
Pár perc híján sikerült, már tartott az óra, de nem régóta. Beléptem a terembe, megpróbáltam valami mentegetőzés félét rebegni az osztályfőnököm felé, nyújtottam neki az igazolásomat... láttam, ahogy kitágulnak a szemei, mondott valamit, de nem hallottam... és sötétség.
Szeretek elájulni. Olyan, mint azokban az emós dalszövegekben, az örök sötétség, ami úgy zuhog, mint egy vízesés, alá állsz, átjárja a szíved, folyik az ereidben, és elringat - csak itt a végén fel is ébredsz.
A vérvétel miatt annyira leesett a vércukrom, meg persze a rohanástól, hogy olyan hatásos belépőt produkáltam, hogy arra a napra haza is küldtek.
Az iskolaorvos adott fél csomag szőlőcukrot is, de csak egy szemet ettem meg, a többit eldugtam a párnám alá.
